Gyermekkorom legszebb nyara 1982. A boldog tudatlanság időszaka. Még nem nőttem ki a szatmári földből, még nem születtek meg az első baljós gondolataim az élet fonákságairól. Véget ért az oviskorszak és valami merőben új közeledett. A parókia szomszédságába, közvetlenül a mellettünk lévő portán állt a három épületes általános iskola alsótagozata. Az elsős tanterem északi fala pont az udvarunkkal volt határos. Bár én erről nem igazán vettem tudomást, miközben a templom árnyékában játszadoztam. Ahogy sok egyébről sem, mit a gulyáskommunizmusról, a táncdalfesztiválról, a tervgazdaságról és a nyugati nyitásról.
A saját kis világom bőségesen ellátott felfedeznivalóval. A bokrok, a fák, a melléképületek, a tyúkudvar, a fásszín, a góré, a magtár, a templom gyermeki lelkem elvarázsolt mesebeli világa volt. Semmi letisztultság, sokkal inkább hívogató rejtekek. A kis ember apró birodalma. Belesni minden zugba, felforgatni minden követ, megmászni minden fát, s várni, hogy érkezzen a nagy ember, a messzi távolból. Egy olyan világból, amit elképzelni se tudtam. Egy évre félárva lettem. Az én nagy emberem élete legnagyobb lehetőségét kapta, amivel élt is. Felnőtt létére újra diák lehetett. Beülhetett az iskolapadba. Órákat látogathatott, jegyzeteket forgathatott, könyvtárazhatott, szemináriumba járhatott és kollégiumba lakhatott. Édesapa svájci ösztöndíja, az 1981/1982-es tanévre élesedett.
A történet akkor kezdett igazán érdekes lenni, amikor apu azzal állított haza az ösztöndíjának lejárta előtt egy hónappal, hogy kicsiny családja vele együtt tegyen látogatást a Matterhorn hazájába. Páratlan lehetőség a vasfüggöny keleti oldaláról a 80-as évek elején, hogy egy család közösen tölthet el egy hónapot a protestáns Svájcban. Ez a látogatás aztán teljesen elrontotta az ízlésemet, mármint a csokoládé terén, mert aki egyszer megízleli az alpesi tejből készült édességet mindenhol azt az élményt keresi. Sokáig kellett még várnom, hogy a Lindt márka általánosan elérhető legyen hazánkban.
A kint tartózkodásunk finise nem volt problémamentes. A 105-ös Skoda, ami vízforralás nélkül kelt át az Alpokon a kollégium utcájában parkolt. Pont úgy esett, hogy a hazaindulásunk előtti héten valaki letörte a visszapillantótükrét. S a gondok csak jöttek. A másik felkavaró esemény az volt, hogy apu témavezetője, egyeztetve az egyetemmel, felajánlotta, hogy fejezze be ott a disszertációját és védje is meg azt. A problémák tovább tetőztek, amikor kiderült, hogy ezzel egyidőben aput meghívná az egyik svájci gyülekezet lelkészének. Az ottlét minden szerteágazó szálának elvarrása, az autó ügyének sürgető rendezése, félelmetes kérdések megválaszolása, s a kártyalapok kiterítése. Nem volt könnyű helyzetben az én nagy emberem. Engem viszonylag egyszerű volt lekenyereznie. Elég volt annyit tennie, hogy a játékboltból hozott egy legó űrkompot. Ezzel az én figyelmem az összerakásra irányult, ő pedig megvívhatta élete sorsdöntő csatáját a lelkében.
Talán mindenki tudta volna rögtön a jó döntést ebben a helyzetben. Vannak egyértelmű szituációk nem vitás. Az élet tárcán kínálja mindazt, amire az ember csak vágyhat. Ki kell nyújtania a kezét és ott van a béke, a jólét, az egzisztenciális biztonság, a lelki közeg, a tudományos előmenetel és a szabadság. Azok a tényezők, amelyek nem egyértelműek otthon, itt egy szempillantás alatt, mondhatni egy csettintéssel egyenesbe hozhatóak. Igent mondani valamire, ami jövő szempontjából teljesen megváltoztatja az eddig járt utat. Már nem Györtelek, Fehérgyarmat, Kisszekeres, Szatmárcseke, Mátészalka, Ököritófülpös, Rápolt között futott volna a fehér Skoda, hanem Baden, Bern, Luzern, St. Gallen és Zürich célpontokkal. A lelki utakat megjósolni nem ilyen egyszerű, mint a térbeli csapásokat 1300 km eltolással. A lélek húrjai érzékenyebbek mint a Piech Automotive vagy Monteverdi hajtáslánca. Nem egyértelmű az erőátadás. A lélek húrja fordított, mert akkor erős, amikor a leggyengébb…
Már őszi szelek fútták a szatmári poros utakat, amikor a kis Skoda befordult a Templom utcába Györteleken. Mindenkit várt a maga helye, édesanyát a gyarmati bank, aput a györteleki, ökörítófülpösi, rápolti szószék, engem pedig a györteleki iskolapad. Így nem lettem bázeli diák. Pedig egy karnyújtásnyira volt az irigyelt élet, a demokratikus berendezkedés, a semlegesség szigete. Elgondolni sem tudom azt, hogy milyen nehéz volt elengedni mindezt és elindulni vissza a régi élet kerékvágásába. Az élet nem kínál fel kétszer ilyen lehetőséget, s az embernek nincs esélye újra megvívni a sorsdöntő csatát. Ezt a voksot egyszer lehet letenni, amikor valós tétje van. Az én nagy emberemnek úgy adatott felűlről, hogy valós tétre ment a játék, s igent tudott mondani a hazájára, az anyaföldjére, a magyarságára. Tudta, hogy nem véletlenül született ide, rendeltetése van a hazájában és az anyaszentegyházban.
Nem is akármi volt a rendeltetése, hanem a hűséges szolgálat a kevesen. Hazaérve olyan beszélgetést is le kellett folytatni, amikor egy falubeli azzal cukkolta, hogy ő biz börtönben volt és nem külföldön. Amíg meg nem mutatta az útlevélét nem hitte el az illető. A püspöke ahelyett, hogy ígérete szerint segítette volna a doktori disszertációjának elkészítését, gondoskodott róla, hogy a körzetéhez még egy újabbat gyülekezetet kapjon, Tiszakóródot, ami a lakhelyétől 40 km-re volt. Továbbra is azt a néhány 1000 Ft fizetést vette fel, amit hozzávetőlegesen, nagyságrendjében Frankban is megtehetett volna. A haza soha nem a könnyebb út.
Azt hiszem ez a döntés, amit édesapámnak meg kellett hoznia komoly lecke a számomra. Ugyan még akkor szinte öntudatlan lényként léteztem, de később felismertem tettének mozgatóját. S ez a hazához való hűsége. Egy Isten, egy haza, egy nemzet, amiben hitt. 2025 tavaszán magam sem elégedhetem meg kevesebbel, amikor a márciusi ifijakra nézek. Nem szunnyadhat el az az öntudat, amit atyám rám testált és amit a nemzet megkövetel. Ezért jegyzem le ezeket a sorokat és veszem kézbe a családi könyvtárunk Radó Antal féle válogatását Kossuth apánktól. A mi vidékünkön is felszólalt a sajtószabadság védelmében, kifejtve, hogy a vallás sem csorbul e demokratikus vívmánytól. „A szent igazságai dönthetetlen alapokon épülnek” – írja Kossuth – s bármilyen cselszövés és gúny is akarja eltiporni dicsőségesebben tűnik majd elő. Példaként említi a francia a forradalmat, ahol a terror és a vallás porba tiprása kéz a kézben járt. A zsarnok halálát követte a szabad sajtó és a vallás régi tisztességébe való visszaállítása. Elérkezett a lelkiismereti és a vallásszabadság kora, senki nem akadályozhatja már az emberek hitéletét.
Kossuth nem csak idehaza ejtette rabul hallgatósága szívét, amikor a szabad nemzet kritériumairól beszélt, hanem a tengerentúliaknak is. El is határozták, hogy Clevelandban szobrot állítanak neki, az elsőt a haza határain kívül. Szerették volna Kossuth szobrának az otthonosságot megadni, ezért minden történelmi vármegyéből földet kértek. Kossuth monoki szülőházának kertjéből és a budapesti sírhantjáról is küldtek e célra. Még egy szobornak is fontos lehet a magyar lélek szerint, hogy min nyugszik. Ha egy szobornak ilyen nehéz az idegen földben megtelepedni, mennyire nem egyszerű egy érző embernek. Ahogy Bódi László megénekelte: „Ezt a földet választottam/ Ezt a napot úgy akartam/ Ide hívott az élet/ Itt ér utol a végzet…Lehetne szebb, lehetne jobb/ De álmodni csak itt tudok.” A szabadság egy álom, amit minden nemzedéknek újra kell szőni, újra kell álmodni. A magunk szabadságfogalma a mi felelősségünk. Legyen hát béke, szabadság, egyetértés 2025 március idusán!
Szalay László Pál
