Ez is csak úgy indul,
mint az összes
többi reggel:
lassan, álmosan –
majd az ember felkel,
és kinéz a párás,
maszatos ablakon,
deres január áll
némán az udvaron…
Vár vigyázzban, fegyelmezetten,
mogyoróág meg sem rezzen,
s ne gondoljam, oly szigorú,
terve is van, édes bosszú –
megengedi a
napnak kegyesen,
kis házunkba beleshessen…
A cinkos nap meg
akkorát köszön,
lakásunk csupa fényözön,
akárcsak nyár derekán.
Pedig ez az Újév napja,
a két cimbora olyan csalfa,
azt gondolják, félrevezetnek…
Bár nyoma sincs a régi teleknek,
látom, kint mínuszok vannak:
szomszéd ház teteje
behódol a fagynak,
fehéren csillognak a
picike cserepek,
büszke kémény szája
lágy füstöt ereget.
Hideg van, morcos január
és minden, ami vele jár:
befagyott tócsák,
zúzmarás ágak,
a macskák
összebújnak, fáznak,
talán azt gondolják,
amit én – meglehet –
A kutya vigye már el
ezt a zord telet!
(Schmidt Lívia)
