Ott lógott minden falusi ház falán, valamikor, gyermekkoromban…
De szerettem nagyanyámat! De szerettem nagyanyámnál menni! Annak a háznak hangulata volt! A régi bútorok, asztal, rajta nagyanyám hímzett terítője, díszes székek, szekrény,tálaló,a falon nagyapám képe, a katonai szolgálatból hozott képe, a konfirmáltak emléklapja, bibliai idézetek – Igés képek,majd a festett tányérok sora, díszes párnák és kézimunka mindenhol… Leginkább ez a kép tárult elém,ha oda beléptem,ez volt a református otthonok jellemzője. Igen, és volt még valami, amit nagyon szerettem! Az a gyönyörű hatalmas gömbölyű tükör, két oldalánál szintén ember nagyságú tükör, jobb és bal felől. Talán, kislánykoromban ezt szerettem leginkább, mert amikor a tükör elé álltam,jobbra, majd balra néztem és egész termetemet oldalról,hátulról megszemlélhettem benne. Csak forogtam körbe-körbe és rácsodálkoztam saját magamra, milyen is vagyok… oldalról vagy éppen hátulról nézve…jókat kacagva magamon.
De leginkább, ami nagyon megfogott,amit mindig merengve néztem,az a csodaszép betűkkel írt és szép virágokkal körülölelt házi áldás volt ott fenn a falon…
Nemcsak azon ábrándoztam, hogy majd egyszer én is megtanulok ilyen szépen írni,hanem érdekelt, hogy hogyan került oda,arra a helyre, ki írta-adta nagyanyáméknak. Valahányszor meglátogattam őket, mindig elmerengve néztem,olvasgattam a számomra különös üzenetet, mely végig kísérte életemet… amelyben a következő állott:
“Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten,Ott szükség nincsen.”
Talán azért vésődött a lelkembe ez az üzenet, mert minden nap találkoztam a díszes betűkkel és virágos képpel a falon? Talán az sem véletlen, hogy máig sem felejtettem el nagyanyámék szerény, csendes életét, melyet ez az üzenet jellemzett és melynek alapja a hit és a szeretet volt. Sok mindent átéltek életükben… a háború kínjait, maradtak árván, maradtak magukra,elveszítették mindenüket. De a hitük, szeretetük mindvégig megmaradt. Ami elsődlegesség volt az életükben. Talán azért, hogy majd tovább tudják adni. Igazi Örökségül, nekünk. Mert való igaz: nehézségek, szenvedések mindig lesznek a világon… viták a nagyanyám házában is voltak…, aztán bocsánatkérések is. És az állandóan kint függő Házi Áldás figyelmeztetett valami olyasmire is, amire most is, ezekben a napokban is, és mindenkor oda kellene figyelni: SZERETETTEL forduljunk egymás felé. A gyerek, a szülő, a nagyszülő, a tanár, a barát… és mindenki.
Világnézettől, kortól, nemtől, hovatartozástól függetlenül.
Emlékeztet a földi utunkra, arra, hogy mi a születésünk célja, mi a feladatunk a földön, kik vagyunk és honnan jöttünk, hova tartunk…
Ma, amikor népszerű a keleti kultúrák favorizálása, előszeretettel tesszük tőlünk idegen, távoli népek kultúrájának szakrális üzeneteit, mantráit a falra. Olyan képeket, olyan üzeneteket, amik nem a saját kultúránkból, nem a családunkból gyökereznek. Ezek megváltoztatnak minket lelkiekben és az otthonunkat. Te melyiket választanád, ha választanod kellene?
A Házi Áldás a falusi otthonok kedves része volt, valószínűleg a 19. században terjedtek el. A Házi Áldást vallásos- hivő nagyszüleink jellemzően a bejárathoz akasztották, vagy a házban a középpontban helyezték el, méghozzá keretben, ezzel is jelezve az üzenet jelentőségét, így, amikor hazatértek, vagy vendégek jövetelekor a Házi Áldás fogadta az érkezőket.
A 20. század második felétől a Házi Áldás hímzett vagy nyomtatott falvédőkön, dísztányérokon, szentképen is felbukkant. Ma nincs olyan búcsú, népművészeti/kézműves vásár, ahol ne találkoznánk vele…
Molnár Malvina
