Játékmester
Az ívesen hajlított lábú, ovális asztal alatt egész erdőség terült el. A pici, talpas fák, ahogy a megfakult perzsaszőnyegen megtalálták a helyüket, azt a benyomást keltették az emberben, hogy Liliputba érkezett. A valóságot mintázó növényzet között bújtak meg a plüsstapintású parányi szarvasok, őzek, rókák, nyuszik, vaddisznók. Az erdőség, a vadak, a természet és persze a gyermekek szeretete ihlethette egykor a játék készítőjét. Az ismeretlen mester, a múltszázad elején hajolt a munkapadja felé, mérlegelve a lehetőségeket, majd elkészítette a terveket. Igen, tervekről beszélek, részletekbe menő elgondolásról, hosszas anyagválasztásról, pontos arányszámokról, a figurákból kinövő egész összhangkereséséről, intuitív szellemiségről. Belekódolta az anyag repedéseibe, hajlataiba, töréseibe, kanyarulataiba a történetek, mesék lehetőségét. Azt a sodró lendületet, amit a gyermek a fantáziájával elegyítve igazi kalanddá álmodik.
A nagyinál tett adventi látogatások ünnepi pillanatai voltak, amikor a vitrin alsó, sötét zugából előkerült a régi doboz és benne az avítt játékkészlet. Kimondhatatlan kíváncsisággal és szenvedéllyel vettem kézbe az egykori erdőjárások, vadászatok maradványait. Órákig el tudtam ülni felette, előkészítve a tisztást, mint helyszínt, majd megrendezve az állatok érkezésének sorrendjét az erdő karácsonyfájához. Csodálkozva gondolok vissza erre a lelkesedése, mert a faluban akkor csak három családban volt lego, és mi ebbe a körbe tartoztunk. Nem egészen a szomszédos város játékboltjából keveredett oda a precizitásáról híressé vált építőjáték, hanem Kanada, Kuvait, Svájc voltak a beszerzési útvonalak. A játékok örök varázsát éltem át a félévszázados erdőcsonkok és hiányos agancsú szarvasok között, ahogy befogták gyermeki szemeim és a velük való érintkezés idejére átprogramozódtak a napi rutinok.
A Játékmester a durva, megmunkálatlan anyagot a tenyerébe simította, az alaktalan testet már látták szemei.
A közelmúltban megjelent tudományos – ismeretterjesztő magazin érdekes fényképet közöl egy világhírű internetes cég irodájáról. A kép közepén egy copfos, húszas éveiben járó srác ül, akinek a figyelmét a két monitoron befutó információk osztják meg. A keze ügyében lévő klaviatúra és jegyzetfüzet segíti a nézőt abban, hogy itt egy munkahelyre kellene ráismernie. A többi tárgy kusza összevisszaságban hever a szobában. A plafonról lelógó, egymásba kapcsolódó varázskarikák egy cirkuszi mutatványra emlékeztetnek. Színes figurák, építőkockák, modellező játékok várják egykedvűen a felfrissülésre váró alkalmazottakat.
A munka eredményes végzése érdekében nem szabad hagynunk berozsdásodni az agytekervényeinket, mert akkor bizony nem jut eszünkbe más, mint a favágó módszer. Sorba menni az összes lehetőségen, még a legvalószínűtlenebben is. A modern sakkprogramok már képesek súlyozni a lépéseket és arra összpontosítani, ami folytatás szempontjából mérvadó. Időt és energiát takarítanak meg ezzel, mert nem kezdik hosszan elemezni az érdektelen variációkat.
A Játékmester véka és mérlegserpenyő után néz, súlyokat keresgél, de a lélek adományában a szívére hallgat.
Az ősi mítoszok szintén arra tanítanak minket, hogy az életben használt játékosság és lelemény sokszorosan megtérül. Eurystheus szolgálatában álló Héraklésznek tizenkét emberfeletti munkát kellett elvégeznie, hogy szabaddá váljon. Az ötödik feladat Augiász istállójának a puccparádéba vágása volt, egynapos határidővel. Az istállóban háromezer marha állt, így a favágó módszer nem vezethetett sikerre. Héraklész más utat választott. Az istálló egyik falát elmozdítva, odavezette az Alfeosz – folyót, aminek hullámai eltávolították a gőzölgő fekáliát.
Lehet, vannak pillanatok az ünnepi készülődés közben, amikor mi is a lakásunkon vezetnénk át a legközelebbi bővizű folyót, hogy a sok kacattal ne kelljen bajlódnunk. Az ünnep körüli hercehurcában azonban ne a mítosz banális üzenetére gondoljunk. Maradjunk meg inkább, az eposzokban feltűnő állandó jelző, a leleményes környékén. Miközben azon fáradozunk, hogy az ünnepeink királyára felhelyezzük a koronát rengeteg szórakoztató, játékos dolog fordul meg a kezünk között. Mert ugye senki sem csapja be magát? Játékra nem csak a gyermekek vágynak. Édesapám által kedvelt, sokat emlegetett Szentjóbi idézet jut eszembe: „Ne hidd, nem igaz, hogy a vének kétszer gyermekké lennének. Gyermek az ember, amíg él, csak a játék nemben cserél.” Viszont mégsem tapasztalom, hogy kreatívak, ötletesek és inspiráltak lennénk az adventi időszakban. Inkább hasonlítunk labirintusba rekedt állatkákra, akik ide-oda rohangásznak igazi megoldás nélkül.
A Játékmester kihúzta újra a vezérvonalakat, határoló szakaszokat, kedvence mellette volt, színe előtt játszadozott. Játszadozott a föld kerekségén.
Mintha nem találnánk az utat abba a másik világba, amit a környezetünk impulzusai sejtetni engednek. Ezért is idéztem vissza ezt a régi emléket a nagyinál tett látogatásról, mert a lelkem ünnepi gyökereit kerestem. Henri Bergson szerint a jelenvaló örömeink, érzéseink nem egészen a máról, a pillanatnyi élményeinkről szólnak. Felteszi a kérdést, hogy mi maradna gyönyöreinkből, ha leválasztanánk róla mindazt, ami emlék? Távol kerültünk gyermekségünktől, kifulladt már annak a régi hangulatnak az elevensége? Felnőtt módon kezeljük a karácsonyt, nem billent ki minket semmi abból a felelősségteljes pozícióból, amit sugározni szeretnénk. A hétköznapokra meg van a listánk a teendőinkről, karácsonyra miért ne írtunk volna használati utasítást?
A népszokások, legyen az betlehemezés, kántálás, regölés, borszentelés mind játékkal, tréfás mondókákkal, énekkel tarkították ezt az időszakot. A nyomába eredve a homo ludensnek, Hankiss Elemér a játék szerepét abban érzi kiteljesedni, hogy védelmet biztosít a számunkra az egyébként idegen világban. „Azt a benyomást kelti bennünk a játék, hogy áttetsző és harmonikus világban élünk, hogy szabadok vagyunk, hogy életünk urai vagyunk; hogy mindig megvan az újrakezdés lehetősége. E nélkül személyiségünk elsápad, elfonnyad, erejét veszti.”
Comenius a Schola Ludus kiadásával, az iskolai színjátszás elindításával a nevelésbe új színt kívánt vinni. Azt az elvet vallotta, hogy az iskolában a beszéd tanítása, a betűvetés, a számolás és a természet folyamatainak megismerése egyenrangú a játékkal. „A róta-, vagy métajátékot, fabáb célzó-hajító csürkölők használatát, ismeretét a pap, tanító, lelkész, kiművelt iskolamester maga tanította meg, s magyarázta el.
Tehát tanulnunk kellene élni, játszani, ünnepelni, s ezeket egymástól nem elválasztani. A dolgok ilyen formájú megbomlásáról Davis L. Miller így ír: Mintha fokozatosan engedne az a keményre fújt bőrlabda, és egyre nehezebb lenne végrehajtani vele, azokat a finom trükköket. Túl komolyan vesszük magunkat és a játék szelleme helyett a gyermetegség, kamaszság, barbárság keveréke jellemez minket. Ami szórakoztat bennünket, az általában triviális és durván szenzációhajhász. Nem vagyunk képesek arra, hogy játsszunk, mert teljesíteni akarunk, megfelelni és kipipálni. Nyerni akarunk és nem a játékot élvezni.
A Játékmester megállította a korongot, keze lenyomatát mintázta az eljövendőbe. A csillagok pályáján módosított.
Volt, aki észrevette, hogy nem a saját játékunkat játszunk. Így elkezdett bennünket táncba vinni, kénye kedvére manipulálni. Persze egyenlő feltételekről nem is álmodhattunk, számára csak bábok voltunk egy nagyon sötét partiban. Találóan fejezi ki ezt az állapotot Sartre, akinek különcsége abban állt, hogy gyermekkorában barátai és játékszerei a könyvek voltak: „…de szeszélyeimet már rájuk kényszeríthettem: kezembe vettem, cipeltem, letettem a padlóra akármelyiküket, kinyitottam és becsuktam, kiemeltem a semmiből, majd visszalöktem oda: babáim voltak e csonka lények, s mélységesen szántam őket e tengődésükért…
Ebből a tengődésünkből kellene kiszakadnunk, hogy igazi ünnepre válthassunk. Elhitették velünk, hogy nem léphetünk át a játék által abba a másik világba. Oda, ahol úgy belefeledkezhetünk Isten szeretetébe, ahogy a gyermekek papás – mamást vagy orvososat játszanak. Miért érezzük biztonságban magunkat a játék világában? Azért mert ott lefektetett szabályok vannak, nem lephet meg bennünket semmi váratlan. Bizony az Isten szerinti világban, a hit világában ilyen biztos törvények vannak, aminek a betartására a Játékmester ügyel.
El kell kezdenünk a játszmát nekünk is, ha eddig nem tettük. Popper Péter az Istennel sakkozás kockázata c. könyvében a következőképen parodizálja ki magát: csak ugrálok a tábla előtt, de nem merek lépni. Pedig Isten karácsonykor határozottan belépett a játékterünkbe. Bár gyaloggal indított és némelyek a szimpla emberségét értéktelennek, ingerküszöb alattinak tekintették. Áldozatában azonban megmutatta igazi arcát, s majd bevéve az ellenség utolsó vonalát is átváltozott Vezérré.
Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!
Kafka ír egy filozófusról, aki a gyermekek játékát vizsgálta. Lesben állt, hogy a játékosok és a pörgő facsiga titkát megfejtse. Amikor a játék részesévé vált egy pillanatra, boldogság áradt át tagjain, az öröme leírhatatlan volt. Hitte, hogy egy apró dolog felismerése elvezet az egyetemes igazságokhoz. A játék szabályait, leírását figyelve szűknek érezhetjük a kereteket, de belehelyezkedve, játékossá válva egy egészen új világ tárulhat fel a számunkra. Az első lego űrhajómhoz megkaptam lépésről lépésre az összeszerelési útmutatót. Kicsivel később már magam álmodtam meg és készítette el az egyedi űrsiklóm. Vajon ezen a karácsonyon, milyen piciny, de új titokra csodálkozunk rá Isten kegyelméből? Szemlélődök maradunk, csak gyermekünk szeme csillogásából sejtjük, hogy nagyobb van itt nálunk vagy belépünk a Játékmester által felkínált tágas térbe? Isten megtette az első lépést. Most már csak rajtunk áll, hogy képesek vagyunk e a lelkünket szárnyalásra bírni. Játékra fel!
Szalay László Pál
