Megtaláltam. A sutba dobva.
Szalagja rongy, repedt a dobja.
A kallantyúkon hálót fon a pók,
Ránézni is rossz, csupa rozsdafolt.
Ütögetem a zörgő billentyűket:
– Úristen, mennyi ékezet!
Angolban ilyen sohse létezett.
Próbálgatom az ő-ket, az ű-ket,
Ezeket a szőrös betűket:
Születtem…gyűrű…örökzöld a föld…
Kitört a …tömlöc…hóhér…
Ködmön…pörkölt…
De nem zavart már a sok ékezet,
A vén írógép hárfa lett
Ahogy Petőfi két sorához érkezett:
„Oh, lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”
Próbálgatom az ő-ket, az ű-ket,
Ezeket a szőrös betűket:
Születtem…gyűrű..örökzöld a föld…
Kitört a …tömlöc…hóhér…
Ködmön…pörkölt…
De nem zavart már a sok ékezet,
A vén írógép hárfa lett
Ahogy Petőfi két sorához érkezett:
„Oh, lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattúm, szép emlékezet!”
Kopog a gép. A ronda ócskavas
Magától írja már az avas és havas
„Piros csizmám nyomát, zöld erdő
harmatját…”
„Hullatja levelét az idő vén fája…”
„Különös, különös nyár éjszaka volt,
Az égben egy dühödt angyal dobolt…”
„Én úgy szeretlek, mint anyját a gyermek,
Mint mélyüket a hallgatag vermek…”
„Az am, hazám!”
Isa pur és chomu vogmuc.
Tolonganak a kajla, tört kallantyúk,
Az ujjaimmal kell szétszednem őket,
Szétbontanom a foszlott szemfedőket –
Valaha én is magyar író voltam
S bár Rodostókban sem egészen holtan,
Ennem is, mint téged, Laci, gyurka, Pista,
Meggyászolt már minket a fekete lista!
Mit akar tőlem ez a masina?
Azt akarja, hogy belém lelket öntsön?
Hány éve már, hogy nem írtam rajta?
Magyar barátom adta kölcsön
Rövid használatra
Egy délelőtt
Tizenkét évvel ezelőtt.
Elvégre magyar úr vagyok,
Temessétek majd mellém, ha meghalok
Ezt a rozoga, öreg gépet,
Ezeket a borzas betűket,
Mint megannyi avar kössönytyűmet,
Szárnyas kopjámat, színarany kupámat,
Leszúrt paripámat.
( Zilahy Lajos )
